A Rainbow Six: Siege koronaékszere egy 5v5-ös objektíva-alapú mód, melyben két csapat – védők és támadók – feszülnek egymásnak. Minden kör egy tervezési szakasszal indul, ahol a terroristák (az adott karakter képességeinek megfelelően), megerősítik a szobák falát, szögesdrótokat és csapdákat raknak le, illetve felszerelik a bombákat. Ezek arra szolgálnak, hogy lelassítsák, urambocsá’ megsemmisítsék a rohamozókat. Addig ez utóbbiak sem unatkoznak: apró távirányítású drónokat küldenek be a célterületre, hogy feltérképezzék a védelmet, megtalálják a hatástalanítani kívánt bombát, vagy a kimenekítésre váró túszokat, de az ellenséget is kijelölhetik vele – erre csupán 30 másodpercük van. Ha ez megvan, a terrorelhárítóknak ütőképes stratégiát kell felállítaniuk, rajtuk áll, hogy hol hatolnak be. Ha végre indul a móka, az nem kevés feszültséggel kecsegtet. Annak ellenére, hogy minden operátornak megvan a saját feladata és útvonala, a legtöbbször rögtönözünk kell, hiszen másodpercek alatt változhatnak az erőviszonyok.
A játékban húsz operátor kapott helyet, akiket folyamatosan nyitunk meg a megszerzett ingame kreditet felhasználva - ilyet csak a győztes meccsek, vagy a teljesített kihívások után szerezhetünk. Már az oktatómódnak felfogható Situations-missziók teljesítésével és a tutorialvideók megtekintésével annyi valutát szerzünk, hogy körülbelül 10 karaktert kapásból fel is oldhatunk, és akkor még nem is merészkedünk online vizekre (persze utána jóval lassabb a progresszió). Minden operátor másban jeleskedik: néhányuk offenzív beállítottságú, mások inkább a lopakodásban és a különféle kütyük használatában jártasok. Minden szituációhoz eltérő karakter dukál, így – hasonlóan a MOBA-khoz – itt is többféle beállítottságú rendfenntartót érdemes összeállítanunk. Csapatunk megfelelő összetételén felül az is lényeges, hogy minden operátor részletesen testreszabható. Bizony, ebben a játékban inkább a hősökön van a hangsúly, nem pedig a fegyvereken. Hiába szerzünk csodamordályt, amikor az alapfegyverekkel is tökéletesen lehet érvényesülni.

A Global Offensive nemcsak tartalmas, de kifejezetten tetszetős is – hiába, sok év az sok év, a Source teljes sivársága, spártai egyszerűsége helyére díszesen felépített, néha kifejezetten gyönyörű térképek költöztek. Az animációk ugyan most is egyszerűek, a pályák maguk pedig rettenetesen szögletesek, dinamikus vagy szétrombolható elemből pedig szinte egy sincs, de ezek talán pont a maximális koncentrációt, a teljes odafigyelést megkövetelő tűzharcokat zavarták volna meg. Maga a játékmenet viszont meglehetősen keveset változott. Igaz ugyan, hogy a kínálatba most már beférkőzött a molotov koktél, a térképen hamis tűzharcot mutató decoy-gránát, vagy az egy hatalmas energialöketet kiadó Zeus-pisztoly, ráadásul kisebbek lettek a karaktermodellek és vele együtt a hitboxok is, valamint teljesen megváltozott a fegyvervásárlás felülete, de ez a Counter-Strike továbbra is ugyanaz, mint eddig. Nincs benne ironsight, nem lehet módosítani a fegyvereket, ráadásul azoknak sincs dinamikája, mindegyik úgy is néz ki és úgy is viselkedik, mint egy bot, pont úgy, ahogy az összes Source motorral meghajtott játékban. Mégis működik: a Global Offensive tökéletes példája annak, hogy miként néz ki egy időtálló, minden korban, minden időben szórakoztató, végtelenül jól finomhangolt játék, ahol nincs szükség mesterségesen adagolt adrenalin-löketekre, szerepjáték-elemekre, ultra reális eszközökre és körülményekre. Elég csak két csapat, egy jól körülhatárolt cél, na meg a felejthetetlen parancs: GO, GO, GO!