Még csak kilenc éves voltam. Annyira szerettem Csóré Bélát, hogy ő volt a mindenem; minden lefekvés előtt Csóré Bélához imádkoztam, hogy megköszönjem az életet, amit tőle kaptam. "Csóré Béla a szeretet, Csóré Béla az élet." - mondtam.

Apám meghallotta és lebuzizott. Tudtam, hogy ő csak féltékeny a Csóré Béláért való imádatomért. Fasznak neveztem. Ő megpofozott, és elküldött aludni. Most sírok, és az arcom is fáj. Az ágyban fekszem, hideg van.

Melegség közeledik felém. Valami megérint - Csóré Béla az! Olyan boldog vagyok! A fülembe suttogja: ott áll, ott áll a lány, a buszmegállóban áll.

Megragadott az erős cigány kezeivel, és négykézlábra terített. Készen állok! Széttárom a seggemet Csóré Bélának. Behatol a segglyukamba! Nagyon fáj! - de Csóré Béláért megteszem. Érzem, ahogy a lyukam szakad szét, miközben nedvesek lesznek a szemeim. Felé tolom magam, akarom, hogy Csóré Béla boldog legyen. Baszd szét a lyukam, te strici! - mondtam. Hatalmasat ordít, miközben szeretetével teletölti a lyukam.

Apám benyit, Csóré Béla a szemébe néz. Azt mondja, sálomá dilomá ojlelelelelejlele. Csóré Béla az ablakon távozott. Csóré Béla a szeretet. Csóré Béla az élet.